Átlagos anya – Elengedés

Átlagos anya – Elengedés.

Egy átlagos anya két felnőtt lány gyerekkel. Mondhatjuk, vége a pelenkázásnak, ovi suli mizériának, elengedve a nagybetűs életbe, hurrá…. boldoguljatok. És mégsem…

Hogyan kell elengedni őket? Hogyan kell nem aggódni, nem parázni, nem hánykolódni álmatlanul éjszakánként hogy mit baltáznak el, mit miért csinálnak vagy nem csinálnak jól?

Van a fehér háló és a fekete háló.

Eltelik pár nap vagy hét és nyugi van, minden kerek a dolgok mennek a maguk útján. Már már úgy érzem na végre sikerült, elengedtem őket, járják az útjukat, minden ok…. és akkor egyszer csak rám zuhan a fekete háló. Rám dobják. Belehúznak a problémába, ami az övék kellene hogy legyen. Nem hagynak, vagy lehet én nem hagyom hogy hagyjanak. Ott kell lennem, rendet kell raknom, segíteni, intézkedni, tanácsot adni, felügyelni….

Nem akarom.

Átlagos anya átlagos két poronttyal, átlagos gyermek évek. Azután jött a cseppet sem átlagos, ám annál közhelyesebben hangzó zűrös kamaszkor. Abban az időben mondogattam “csak töltsék be a 18-at, le is fel is út, azt csinálnak amit akarnak”. Persze hogy nem így lett. Ezen is túl lettünk. Nem lettek drogfüggők, nem lettek alkoholisták. Felnőttek, dolgoznak és keresik a helyüket ebben a világban. 

Talán nem vagyok egyedül ezzel a dilemmával. Hangsúlyozom, itt nem „mama hotelről” van szó. Elengedni úgy, hogy ne érezzem az állandó aggódást, a féltést, ne jöjjön zsigerből a „majd megoldom” beidegződés. Hagyjam őket menni, elesni, felállni és csak messziről nézni….